Közel egy hónapos afrika-tapasztalattal készültem a karácsonyra. Életem első nem téli és nem családi karácsony ünneplése. Úgy döntöttem elfogadom Eli meghívását Materuniba, hiszen ha már ide vetett a sors hatezer kilométerre otthontól, az üveggömb déli féltekére, akkor kevés jobb helyet találhatok az ünnephez, mint egy szeretetteli családot, egy világvégi chagga falut és a Kilimanjaro oldalát. Így még a karácsonyi hóról sem kell lemondanom ezen a fekete földrészen.
A hóval valójában el is kezdtem felsorolni a karácsonyi hangulat kellékeit, amelyeket, vagy amelyek megfelelőit én, az európai ember, a gyerekkor óta beégetett programnak megfelelően keresek ilyenkor. A karácsony akkor igazi, ha fehér és itt most felejtsük el Betlehemet, a napkeleti bölcseket és a pálmafás Judeát. Jézus egyébként is kék-szemű, világosbarna-hajú árja, amit még a bantuk is tudnak és így is ábrázolnak. Tehát hó kell, ha más nem, műhó az ablakra. Ez egy pipa. Az ablak alatt ott magasodott a nagy hegy, tetején a sokat-csodált gleccserrel. Havas karácsonyom volt hát Afrikában.
De ne szaladjunk ennyire előre. Ahogy azt a Tesco beszerzésen eltöltött évek alatt megtanultam, a karácsonyi hangulatba nem lehet csak úgy belecsöppenni. A karácsonyi hangulatot saját magunk alapozzuk, úgy hogy készülünk az ünnepre. Erre találták ki az Adventet. A tescoban már júniusban csokimikulásokat szereztünk be és október-novemberben mindent tudtunk róluk. Azt is, hogy a mikulás nem szánon utazik, hanem 100 Ft-os érmével működő bevásárlókocsin. Nem is volt gond soha a karácsonyi hangulattal. Számomra az ünnepre készülést idén a sarki zeneboltban heteken át játszott Jingle Bells és a Boney-M -féle Mary's boy child jelentette. Biztos, hogy az egészségkárosító szintet meghaladó dózist lélegeztünk be ezekből a dalokból és nem hiszem, hogy az üzlet kétféle Cd-nél többet tartana. A bizarr varázs kulturálisan és szociálisan is érzékenyen érint, ha az ember kikukkant a 30 fokba, ahol feketék húzzák az ananásszal, cukornáddal megrakott kocsikat a szálló porban és közben csilivili vokál kíséretében bezengi az utcát a búgú-hangú amerikai bariton „Csengőszó”-val.
Nemcsak a zenebolt készült azonban az ünnepre, hanem egy héttel karácsony előtt a rendőrök is rájöttek, nem fog miből telni a karácsonyi ünneplésre, így megszállták Arusha utcáit és szorgalmas zsebpénzgyűjtésbe kezdtek. Ez a nem-hivatalos pulykapénz a tanzániai „közszolgálat”-ban dolgozóknak.
A chaggák karácsonykor az ország minden részéből hazautaznak. Így zsúfolódtunk fel mi is 24-én egy Moshi felé tartó buszra. Az ünnep alkalmából megemelt körülbelül 400 Forintnyi viteldíj még így sem volt megfizethetetlenül drága a nagyjából kétórás útért, de a kényelmet ez alkalommal sem emelném ki az utazás erényeként. Négy helyre (amibe a közlekedőre lehajtható kisszék is beleszámít) hatan ültünk plusz ölbe a gyerekek és a csomagok, majd vígan felkerekedtünk a szentestei reggelen. A chagga központ, Moshiban ajándékvásárlás. Eli anyukáját egy kangával (marhanagy lepel, amibe az asszonyok csavarják magukat) lepem meg, amit közösen választunk Elivel. Nem mindegy a minta, de az sem, hogy milyen istenes üzenet van ráírva. Végül üzenetnélkülit veszünk és olyat amiben nincs fehér, mert az könnyen koszolódna fent a faluban. Viszek még ananászt, finesit (magyarul a jákafa gyümölcse, amit a piacon megkóstoltunk és finom). Eli is vesz görögdinnyét, mangót, avokádót és még több ananászt. Ennek örülök. Az ananász a kedvencem az összes itteni gyümölcs közül. Nagyságrendekkel jobb az „európainál”. Szóval beszereztük amit kellett, megebédeltünk Moshiban az immár szokásos helyen, rizst és babot, amihez itt még sült banánt is adnak, aztán irány tovább Materuni. Valahol itt történik meg az egy órás Dala-utazás során, hogy lemegyünk a térképről. Materuni nem szerepel a térképen, ugyanakkor amit tudunk róla, hogy milyen egyéb falvak között helyezkedik el és milyen úton kell odamenni, hány órás gyalogútra van szálláshelyektől, illetve hogy a Kilimanjaro park határán fekszik, kölcsönösen kizárják egymást. Eddig tehát nem voltam képes rá, hogy belőjem a koordinátáit még megközelítőleg sem.
A dala ismét kellemesen tömött, de ahogy elhagyjuk a falvakat szépen ürül, a viteldíj pedig az út lejtésével együtt emelkedik. Körülbelül 2.500 Méter tengerszint feletti magasságnál és 800 shillingnél állapodunk meg. Ez olyan 120 Ft. Ahogy megérkezünk a falu aljába, ahonnan Eliék háza még tisztán is fél-háromnegyed óra gyalogút elindul a karácsonyi program. Találkozunk rokonokkal, barátokkal, betérünk a legtöbb útbaeső házba, kocsmába és mindenkivel elbeszélgetünk (Eli elbeszélget). Nekem mindenki nagyon örül és mindenki képes hozzám pár szót szólni angolul, ami általában körülbelül fedi azt a témakört és mélységet, amit én is képes vagyok szuahéli nyelven megtárgyalni. Nem baj, alakul ez még. Csoda lenne ha ennyi karácsonyi beszélgetésből semmi fejlődést nem tudnék a végén elkönyvelni. Végülis az ünneplést a dala végállomás melletti kocsmában indítjuk, egy üveg Kilimanjaro sörrel. Már itt találkozunk Eli számos rokonával, üzletfelével és ismerősével. Rendőr unokatestvére nagy mosollyal barátkozik Velem és fél liter konyakkal. A földön-mászó, bolond nőnek 1000 shillinget ad, ami nagyon nagyvonalú alamizsna. Nem tudom, hogy Nekem szól-e, vagy pedig a sikeres, karácsony-előtti, utcai szolgálatnak.
Kisvártatva folytatjuk az utat felfelé. A csomagjainkat elvitte az egyik unokatestvér autóval. Nyilván egyéb látogatások és vendégeskedések után, a csomagok pont akkor érnek a házhoz mint mi. Fura a Vanguard hátizsákomat Eli nővére fején látni, de a hagyományos praktikum üti az európai találékonyságot. Miért vinnénk valamit háton ha fejtetőn is lehet?
Érkezés után a délután programja egy látogatás a nagyapai házba, ahol Samuel nevű unokatestvér nagy bejelentést visz a családi tanács elé. Ide mindenki hivatalos, aki számít, tehát az összes férfirokon. El akar venni egy lányt, aki pár hónapja terhes már tőle. A vita elsősorban arról szól, hogy a lányt házasság előtt be kellene mutatni a faluban a családnak. Hanem terhesen erről szó sem lehet. Bár ez nem kerül nyilvánosan kimondásra. A lány egyszerűen csak „nincs olyan állapotban, hogy meg tudja látogatni most a családot”. Tehát megbízható, kiválasztott férfirokonok fogják felkeresni, hogy hozzájáruljanak a házassághoz és majd házasság, és szülés után mutatkozik be a lány a többieknek. Képmutatásban nagyon erősek az itteniek.
Este vacsorázunk és gyertyákat gyújtunk, az udvarban, a kaktuszon, amiket hamar elfúj a szél, úgyhogy lassan beköltöznek a házba. Templomba megyünk. Körülbelül fél óra séta egy másik hegygerincre, ahol az evangélikus templom áll. Ez is egyfajta vallási globalizáció. Ezer kilométerekre otthontól evangélikus templomba megyek karácsonyt ünnepelni. Van nagy fürt banán a bejáratnál, kórus, gospell, éneklés, hosszú prédikáció, a végén spontán éneklés is a templom előtt búcsúzóul. Közben persze továbbra is mindenkit üdvözlünk, mindenkivel beszélgetünk, mindenkinek örülünk és mindenki örül Nekünk. Alkalmanként nagy sikerem van a szuahélivel. Azért ez még nem az igazi. A prédikáció a túlzott alkoholfogyasztás ellen szólt, így a gyülekezet jó része a következő kocsmánál búcsúzik el a többiektől, koccintva még egy utolsót, vagy éppen nem utolsót az ismerősökkel.
Csodálatos, csillagokkal teli ég alatt sétálunk át az erdőn a katolikus templomhoz, hogy megnézzük, ők, hogy ünnepelnek és hogy ott is találkozzunk ismerősökkel. A katolikusoknál több a hívő és szokásosan nyúlik húzódik a mise. Sehogy sem akar végetérni. Az evangélikus templom is 3 órát tartott, de nem ilyen ólomlábakon. A kórus kacagni, vagy épp sírnivaló. Összevissza énekelnek, hamis, rossz, ez bizony égés. Mise után lassú, beszélgetős hazamenetel a csillagtenger alatt. Szép volt.
Az éjszakát elrontottam. Nem fogadtam szót és nem hittem el, hogy hideg lesz. Abból indulok ki mindig (általában helyesen), hogy a feketék nem tudják mi a hideg és túlzásba veszik a felkészítést. Valójában most is igazam lett volna, csak a túlzás mértékét nem jól találtam el. Az egyszál hálózsák bélés, ami 1 fokot számít, nem volt elég a kellemes éjszakához. A mosdóba is jó lett volna kimenni, de az itteniek megszállottan félnek a tolvajoktól. A ház bezárva egészen erődszerű. Ablaktáblák, ilyesmi, ugyan nincsen, de vasrács az ablaknyíláson van és komoly ajtók záródnak komoly lakatokkal. Éjszakára pedig nem csak a szobában Velem alvó többieket, hanem az egész házat felvertem volna, ha nekiállok áttörni a többszörös védelmi vonalakon, az udvarban magányosan álldogáló pottyantós felé. December 25. reggel azonban melegséggel, friss napfénnyel, szabad úttal a budi felé oldotta az éjszakai feszültséget és egy friss zuhany után elindultunk Elivel karácsonyfát vágni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése