2011. június 26., vasárnap

Elkezdődött a szünidő

Június vége van. Az iskolaév bezárása új feladat elé állítja az önkénteseket és az éppen talajt-fogott koordinátort. A nap tizenkét órájában kell értelmes és hasznos programot csinálni a gyerekeknek az otthonokban. Az önkéntesek felváltva alkalmazzák a két tipikus közelítést: „Nagy-durranás” programot szerveznek, vagy a mindennapos időt próbálják kitölteni előremutató módon. Hátha tanulnak valamit a gyerekek hozzáállásról, a világról és a saját helyükről benne.
Ha engem kérdez bárki, akkor az utóbbit szeretem jobban. Nem is azért mert személy szerint, mint alkalmi fordítót és a programok összes részletét szervező személyt kevésbé vesz igénybe, mint a nagy program (végül is ez a dolgom), hanem azért mert nincs utána az a gyomorszorító hiányérzet, ami elsősorban a gyerekekről ragad rá az emberre. Elvégre ebben az időpontban (még csak...) vagy három otthonnal dolgozom és egy jól sikerült kirándulás, kalandtúra, egész napos program után igazán szomorú úgy elköszönni a srácoktól, hogy együtt örülünk milyen szuper nap volt, majd amikor kérdezik, mikor jövök legközelebb, azt kell mondjam, valószínűleg egy hét múlva. Ilyenkor rögtön átveszi a lelkesedés helyét az az érzés, hogy őket mindenki elhagyja és a nevelő is pénzért van velük stb. Persze ez nem igaz és az ember próbálja is megmagyarázni, hogy aki pénzt akar az nem nevelőnek megy és az önkéntes ott lesz velük másnap is és ő maga fizet azért, hogy Velük lehessen, de a gyerekek a mindennél kevesebbel nem elégszenek meg és nem mindig sikerül kimenteni őket ezekből a hangulati vermekből. Amilyenek a gyerekek, másnap már nem ezzel kelnek, de méltatlan, hogy egy jó napnak mindig a vége legyen szomorú.
Sokkal jobban szeretem amikor eltöltünk egy kellemes délutánt, délelőttöt, ahol a felnőttek által szervezett programban való részvétel helyett sokkal több terepet kapnak ők is, az amit ők akarnak és ők gondolnak. Játszunk, kicsit kirándulunk, beszélgetünk, előbb-utóbb újra érintve ugyanazokat a témákat, amik azért leginkább foglalkoztatják őket.
Az ember azt gondolná, hogy egy gyerek alkalmazkodik a helyzetéhez és hamar természetesnek tekinti bármilyen legyen is az, de a tapasztalataim azt mutatják, hogy az „árvagyerek vagyok” témát egyáltalában nem tudják megemészteni, bármennyire is gondoskodnak róluk. Én mint aki sokkal szerencsésebb helyzetben nőttem fel, igazából nem tudom, hogy ez ürügy-e arra, hogy különlegesnek érezhessék magukat és így különleges törődést várhassanak el, vagy pedig minden ellenkező igyekezet ellenére betölthetetlen hiányt jelent ez az életükben, de az biztos, hogy szinte kivétel nélkül mindegyikőjüknek örökké mérgező seb ez a lelkében. Közben pedig gyerekek, akiknek az élete nagy része nevetés és játék és próbálnak együtt élni ezzel az élménnyel, megtalálni a helyüket a világban, ami Nekik jutott. Lehet csodálni a nevelőket, akik néha lehetetlennek tűnő feladatot végeznek. Keresik az egyensúlyt a távolságtartás és a közel-engedés között, hogy értékes, produktív emberré alakítsák őket, anélkül, hogy módjuk lenne kielégíteni a gyerekeket leginkább nyomasztó vágyakat, de behegeszteni gyógyíthatatlannak tűnő sebeket. Olyan egyszerűnek tűnik ez kívülről, de hihetetlen mélységek vannak ezekben a kis emberekben és művészet úgy hozzájuk nyúlni, hogy abból valami jó süljön ki. 
 Az angyalarcú kisfiú, aki mindig mosolyog és szépen rajzol, nem áll meg, amikor úgy tűnne, hogy készen van a tehén, vagy a kutya a rajzon, hanem kést rajzol az oldalába és vér folyik a papíron. Az Apukája a szeme láttára ölte meg az Anyukáját. Ezeknek a gyerekeknek mind szomorú történetük van és bár megtanultak örülni a pillanatnak, félnek örülni a jelennek összességében, mert a jelenhez nagyon közel van a jövő, ami tele van bizonytalansággal.
Talán ez a megoldás egyik kulcsa. Kihasználni a pillanatot és olyan jövőt rajzolni, ami elérhető de dolgozni kell rajta. Ha az ő keze is benne van, akkor máris kevésbé érzi kiszámíthatatlannak.
Ezért szeretem jobban a hétköznapi programokat. Meg lehet csinálni legközelebb is, akár holnap és olyan lesz amilyenné mindnyájan akarjuk vagy alakítjuk. Elmegyünk ebihalat meg békát gyűjteni, vagy csak az erdőbe a forráshoz. Újabb kínzásnak vetem alá az autómat és beleültetek egy fél gyerekotthont, mert az autó mindennél izgalmasabb, vagy strandra megyünk, mert már itt a nyár, hintát „javítunk”, bunkert építünk, megszálljuk a kibelezett katonai teherautót. Lehet bármi. Lórikával féllábon görkorcsolyával mászunk sárhegyet. Amikor a nevelő meglátja Meli sáros nadrágját a békagyűjtés után majdnem sírva fakad. Még jó hogy visszafelé esett az eső és az egy kicsit lemosott belőle. Örültünk a pillanatnak. Még kicsit dolgozni kell rajta, hogy azt is megtanulják, a pillanatnak következményei vannak.
A legsikeresebbek kétségtelenül a főző-sütő programok, éppen a végeredmény miatt. Igaz, hogy hihetetlen tapintatot és szervezést igényel, amíg összeállnak a csapatok, de a végén a siker szinte borítékolható, bármi is sül ki a dologból. Természetesen mindegyik gyerek külön projektet akar vezetni, de ha ez nem megy, akkor majdnem lehetetlen mindenki számára elfogadható csoportokat összehozni. A ki-kivel többnyire 22-es csapdája típusú konfliktusokat eredményez. Ezek klassz kis programok és amellett, hogy ezeket szeretem jobban, vitán felül áll, hogy ezekre emlékszik az ember kevésbé.
A nagy programokból viszont akár egy vagy több évvel később is lehet táplálkozni. Ezeknek kétségkívül Tony a sztárja. Ő rendszeresen áldoz rájuk, mert sajnos a gyermekotthonok még a 10-20 kilométeres utaztatást is meg kell gondolják. Ha pontos vagyok, nem nagyon kell gondolkozzanak rajta, mert egyszerűen nem futja. Tony viszont mindig vinni akarja a gyerekeket. Kalandpark, parajdi sóbányatúra, mászófal, Brassó. Amint az egyik projekt megvolt már a következőt szervezteti.
Az egyik legfurább az volt amikor két szomszédos falu gyermekotthonait hoztuk össze szalonnasütésre és egyéb programokra. Én vittem át az egyik otthont több menetben a másik faluba. Ez a projekt már magában nagy siker lett, ahogy az várható is volt. Aztán jött a szalonnasütés, ami végül minden előforduló élelmiszert érintett. Amit láttunk sütöttünk. Klassz volt a „keverjünk tésztát süssük meg” ötlet. Emmának volt valami egészen egyszerű receptje, amivel tökéletesen íztelen tésztarudacskákat lehetett sütni, de olyan izgalmas volt, hogy alapanyagokból keverés és sütés után összeállt a cucc, hogy minden gyerek élvezte. Aztán egész profi arcfestés következett és Tony-féle játékok. Papírszamárnak kellett farkat szúrni, egyebek. Szeretem ezt a munkát és főleg azt a részét, amit gyerekekkel lehet tölteni.
Fog jutni belőle bőven még a nyáron, de most ez csak mellékvonal. Két négyhetes tábort kell összeszervezzek a nyárra és egy gyerekotthon felújítást. Most ez viszi az időm nagy részét. Nem terveztem, hogy a nyár vége előtt már hazamenjek, aztán mégis úgy alakult, hogy pár napra Pestre kell szaladnom. Nagyon feszített lesz az a pár nap. Komolyan felmerül az éjszakai vonatozás, hogy jobban ki legyen használva az idő, de végül a nappali Fortuna jegy lesz a megoldás, ami a legolcsóbb hazajutási módot jelenti. Amikor visszajövök, nem is Csíkba érkezem majd , hanem egy 11 fős egyetemista csapatot fogadok a reptéren, akik egy teljesen új kapcsolatnál csinálnak nyári tábort.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése