Nedves Búcsú

Elérkezett az év és a környék legnagyobb eseménye a Somlyói Búcsú, amire tömegek özönlik el Csíkszeredát. A szálláskeresés idején Imre bácsival is úgy tudtam csak megállapodni, hogy erre a három napra feladom a szobám és legfeljebb alszom a társalgó kanapéján. Azt terveztem akkor, hogy majd munka-utazást szervezek ebben az időben. De miért is mennék el pont a búcsú idején Csíkból? 

Sokan a templomban éjszakáznak. Én azonban szereztem már ismerősköket és szerencsére beszállhatok Istvánhoz Erdőalján. Csütörtökön ki is ürítem a szobát és búcsúzom Imre bácsitól. Viszlát vasárnap. Ő már nagyon készül a zarándokok ékezésére. Sokéves tapasztalat és gyakorlat alapján jóféle székely pálinkával enyhít ilyenkor a zarándokút megpróbáltatásait kiállt vándorok fáradtságán és persze a sajátján, hiszen nem kis munka egyedül vendégül látni ötven embert.

Sajnos tapasztalat ide vagy oda, a fáradtság és a pálinka kombinációja olykor csak rövid ideig tartó teljesítménynövekedést eredményez. Így a vasárnapi visszatéréskor Imre bácsit több napra elhúzódóan használhatatlan állapotban találjuk. A szoba mégis ki van takarítva, friss ágynemű feszül mindenhol. Valamit tudhat az öreg és abban a pillanatban nem is tudom eldönteni, hogy a mérsékelt koherenciájú kommunikáció mögött a pálinka vagy a fáradtság dominál.

Vannak mások is, akik megtáltosodnak egy kis kontyalávalótól. Pénteken a búcsú előestéjén négy moldvai csángó nénivel találkozunk Somlyón. Hetven felett vannak, sőt az öregebbek a nyolcvanat is meghaladták. Piros arcuk, emelkedett jókedvük félreérthetetlenül tanúskodik arról, mi tartotta bennük a lelket, míg gyalogosan legyűrték a nyolcvan kilométeres távolságot. A nénik négy napig gyalogoltak, de a búcsúra hagyomány szerint mindenki gyalog érkezik. A hargitai csata óta minden évben, székelyföld minden csücskéből felkerekednek a keresztalják és elvándorolnak a Somlyói Máriához. A legnagyobb és leglátványosabb az Udvarhelyszék felől érkező gruppa. Ők előző este indulnak neki a Hargitának és megéjszakáznak a hegytetőn, Szentegyházán, aztán másnap reggel leereszkednek a Hargitáról. Jönnek azonban mindenfelől. Szintén hagyomány, hogy a csíki fiatalok kimennek a Naskalatra és ott várják be a Gyimes felől érkező csángókat, aztán együtt jönnek el Somlyóra.

A szálláshelyeket persze elsősorban a magyarországiak foglalják el. A rendszerváltás után és főleg az utóbbi években erősödött az egyébként vallási esemény nemzeti karaktere. Sajnos főleg a Magyarországról jövőknek köszönhetően a szélsőségek is megjelennek. Tanulságos körülnézni a Kis- és a Nagy Somlyó közti nyeregben, ahol minden széknek megvan a kitáblázott helye, ahová a keresztalják letáboroznak. Az „Egyéb Tájak” tábla alatt sorakoznak az árpádsávok, a nagymagyarország polók és az irredenta transzparensek. Miért mi, magyarországiak reklámozzuk magunkat? Nem szomorú belegondolni, hogy mi akarjuk a székelyeket és Erdélyt, nem pedig ők akarnak hozzánk tartozni? Nem kellene inkább azzal foglalkoznunk, hogy olyan országot csinálunk, ahova vágynak a magyar testvérek?

Nem beszélve arról, hogy ugyan a Somlyói Búcsúnak mindig volt nemzeti, politikai tartalma, hiszen a csodatévő Máriához zarándokláson túl az összetartozás élménye hozzátartozik egy ilyen találkozóhoz. Nem véletlen hogy a Ceaucescu időkben előfordult, hogy szögesdróttal zárták el a környéket. Az összetartozás viszont egy pozitív élmény és egy keresztény közelítés, míg a „mindentvissza” egy agresszív üzenet és nem illik egy vallási ünnephez.
Hogy én és tiszteletbeli magyarrá fogadott nyugatnémet-származású Golfom is megfürödhessünk az összetartozás felemelő érzésében és külsőségeinkben is a nemzettest részévé avanzsáljunk István nemzeti-színű szalagot fűz a visszapillantó tükör mögé. Nem gondoltam volna korábban, hogy ilyen megesik az én autómmal, de ebben a pillanatban helyénvalónak érzem. Egyébkéntis a Csíkszeredába a Hargita felől bevezető főút mellett parkol, éppen a város bejáratánál, Erdőalján. Ez jó kis üdvözlet a nyugat felől érkezőknek.

Az Istvánéknál szokásos hússal bőségesen felturbózott reggeli után pont érkezik a varsági keresztalja, Udvarhely felől. Kilépünk és megnézzük őket.

Nekem aztán valahogy össze kell kanalaznom, a két önkéntesemet, akik jelenleg a környéken dolgoznak. Több terv omlott össze erre vonatkozóan. Annyi biztosnak tűnt, hogy Tony a szentsimoni keresztaljával jön be és hozza magával a legidősebb srácot, Dávidot a gyerekotthonból. Tony 68 éves, de egyébkéntis minden héten besétál egyszer Simonból Csíkba, ami kétszer 20 km távolság, tehát nem lesz vele gond.
Eredetileg, amikor elvállaltam ezt a munkát, annak örültem a legjobban, hogy érdekes emberekkel tudok találkozni, hiszen vagány, színes, felelősségteljes emberek mennek el önkéntes munkára. Tony eddig talán a legérdekesebb köztük. Egész életében a világ különböző pontjain tanított. Több évig dolgozott Szibériában, Tanzániában maszájokat okított, Magyarországon is eltöltött két évet és járt Venezuelában, egyéb helyeken. Második év hogy itt dolgozik Csíkban. Eredetileg még februárban, előttem érkezett volna, de Münchenben ellopták a poggyászát, így onnan hazautazott, hogy aztán márciusban már én fogadjam a pályaudvaron az új, sebtében összehordott csomaggal. Ahogy megláttam, rögtön arra kellett gondoljak, hogy egyetlen tolvaj nem szabadíthatta őt meg a holmitól, legfeljebb egy rablóbanda. Később mikor május elején átköltöztettem őt Udvarhelyre, hogy négy hétig egy középiskolában tanítson és így teszteljünk egy frissen kiépített partnerkapcsolatot, háromszor fordultam, mire minden táskát le tudtam pakolni a szobájába. Nem vagyok gyenge legény, de megizzadtam a holmija súlya alatt. El nem tudom képzelni, hogy tudta 68 évesen azt a tömeg csomagot magával hozni. Később részt vettem egy óráján is, így megtudtam, mi van a csomagokban. A vikingekről tartott előadást és viking sisak, kürt és mindenféle szemléltető eszköz rendelkezésére állt és nem győzött mentegetőzni, hogy eredetileg nem készült a viking témával. Elképesztő odaadás és lendület egy emberben, aki nyugdíjasan úgy gondolja, tud még a világnak adni és pénzét, idejét erre fordítja.

A másik önkéntesem, Emma Szentkirályon lakik, ezért úgy gondoltuk csatlakozzon Tonyhoz, amikor áthaladnak az ő faluján. Aztán máshogy alakult és a friss hírek szerint Emma magától bejött, valamelyik keresztaljával, de maga sem tudja melyikkel és azt sem hogy hol van. Annyi biztos csak, hogy előbb-utóbb ha a tömeget követi eljut a nyeregbe.
Mi is elindulunk. Összeszedelődzködünk, előkészülünk. Csodás idő van, de nem felejtjük a hagyományt. Tízből nyolc alkalommal zuhog az eső a somlyói búcsún. A csípős helyi nyelvek egyébkéntis azt mondják, a román papok egész éjszaka duruzsmáltak, hogy elmossa az eső az összejövetelt. Pakolok tehát esőkabátot. Autóval megyünk be a traktorgyárig. Nem valami zarándokos dolog, de szorít az idő. Emma már valahol itt van Csík határában. Amikor meglátom a szentkirályi keresztalját leparkolok és hozzájuk csatlakozunk. Emma is megtalál és a templomnál már együtt kávézunk. A kávéfőző lakókocsiban Évikével találkozom, aki külön szín csíki ismerőseim sorában. Ő olyan mint egy rajzfilmfigura. A legváratlanabb helyeken bukkan fel. Még Bereczki Péter mutatta be Nekem érkezésemkor, mert az ő sógornője. Aztán Évike vitt el Artur testvérhez, a somlyói ferences kolostor apátjához, mert Évike mindenkit ismer. Egy kis kocsmát üzemeltet egyébként a tejcsarnok bejáratánál és ő a somlyói templom sekrestyése. Emellett sípályájuk is van és vadásztársaságuk. Évike mindenhol ott van, és tulajdonképp most is teljesen indokolatlan a meglepetésem, amikor odalépek a lakókocsihoz két kávéért és Évike dugja ki mosolygós arcát az ablakon.

Aztán a kávéból nescafé lesz mert a templom és a rendház hálózata leáll az elképesztő túlterheléstől. Évike kávégépei is tétlenül rostokolnak a lakókocsiban, amíg a sor egyre hosszabban kígyózik mögöttünk. Itt találkozunk Tonyval és Dáviddal és felcaplatunk a nyeregbe. Tényleg mindenki itt van, aki számít. Krisztivel és a szüleivel találkozunk a felfelé úton, ezúttal László nélkül. Fent sokszázezer ezer ember.

A misére szépen elfoglaljuk a helyünket az „Alcsík” régióban, de még kezdés előtt körüljárok. Hihetetlen arcokkal találkozik az ember. Tetszenek az ad-hoc áldoztatópapok. Az egyik napszemüveges, a másik rikító sárga baseballsapkával védi magát a nap tüzétől. Több piknikező gruppát látok. Annak idején a Műegyetemi Zenekar csinált operettkoncertet a Fővárosi Nagycirkuszban és szokatlan élmény volt pattogatott kukoricát ropogtatva részt venni egy klasszikus koncerten. Hasonló hangulatú dolog egy ilyen misén is kipakolni a hazait és kedélyesen elszalonnázni. Ez a csináld-magad úrvacsora.
Ősmagyar ruhás családdal találkozom. Mi újság Levédiában? Semmi új. Ahogy a ruhát elnézem, ezt gondolhattam volna.

Öregnéni esernyővel. Oh, egy régi motoros! Ő tudja a dörgést (szó szerint). Most jó a nap ellen és aztán amikor megjön az égi áldás, különösen hasznos lesz. Persze ezt most még nem gondolná az ember. Tűz a nap, csoda idő van.
Zajlik a mise. Lobognak a magyar zászlók. Amott az egyéb tájaknál az árpádsávosok. Egyre jobban lobognak, elmegy a nap. István szól, hogy rosszul van, szorít a szíve. Rábeszélem, hogy menjünk le az elsősegély sátorhoz. Épp kezd cseperegni az eső, amikor beviszik. Aztán lezuhan az összes víz, amit össze tudtak imádkozni az ortodox papok. Az esőkabátom semmire sem elég. Csorog a víz a hátamon. A fényképezőgépet már előzőleg jól betekerem a hátizsákon belül is pulóverbe. Magyar himnusz, Székely himnusz. Az eső ömlik, közben nem mozdul senki. Nem vagyunk mi cukorból. Ezt is el kellene énekelnünk.

Aztán elindulnak az emberek, lassanként lefelé. Tonyék is mennek haza. Amikor az eső eláll István is előkerül a sátorból. Ez elég szerencsés rosszullét-időzítés volt. Mindenem tocsog, ő pedig tök száraz. Lefelé már a tömeggel megyünk és újból rákezd az eső. István nem hozott esőkabátot. Odaadom neki a nylon ponchót. Nem is ázik át, amíg én már a második adagot kapom. Ahhoz képest, hogy június van, most igazán nincsen meleg. A roham lefelé kicsit lassú. Mindenki óvatosan lép, én pedig nem győzöm kerülgetni az embereket. De hibázok. Lelépek a sárösvényről a hegyoldali fűbe és a simára kopott talpú cipőm megállíthatatlanul csúszva elindul lefelé. Aztán már féloldalamon fekve szántom fel a hegyoldalt. Na ez egy gyors 30 méter volt. Egy pillanatra mindenki megáll és rémülten néz. Kell-e hívni mentőt, vagy van-e valami szaftosan véres részlet. Amikor felállok nevetve, minden megy tovább. Fél oldalam csupa sár, de az úgyis arra van, hogy kimossa az ember. Hajrá tovább lefelé. Még mindig lassan mennek, megint kerülök. Megint hasonló sikerrel mint az előbb. Most már bosszant. Káromkodva állok fel. Hoppá! Még jó, hogy nem valami istenes üzenetet eresztettem el, mert megvertek volna a testvérek.

Ahogy az esőben gyaloglunk irigyen gondolok a kollégiumban szállt vendégekre és arra, hogy Imre bácsi most tuti bekapcsolt kazánnal, forró vízzel és pálinkával várja őket. No meg persze biztosan megosztja velük a búcsú megreformálásával kapcsolatos, évtizedes statisztikákon alapuló ötleteit. Nem baj. Istvánnál ránk is vár ünnepi ebéd: „szőlőlapiba csavart töltelékes káposzta” és egyebek. Aztán este buli van Gyimesen, Hidegségben. Miután többször figyelmeztettem Istvánt, hogy ellenőrizze le tényleg van-e és nehogy úgy járjunk mint Bálinttal, amikor potyára mentünk, kicsit nyugodtabban indulok el. Gyimesbükkön pedig Kormorán koncertet ígér. Amikor odaérünk kiderül, hogy koncert nincs, de Hidegségben tényleg van buli, nagy máglyával és mindennel. A házigazda Géza szintén mintha valami regényből lépne elő. Amerikában élt, aztán politikus lett, de közben mulatós dalokat énekel zenekarral. Aztán az isten háta mögött nyitott egy kis faluban „diszkót”. Az ember azt gondolná, hogy legalább a fele mese, vagy ha nem is mese, nem egy durranás. Aztán nem úgy van. Elképesztő arcok.

Ennyi fért bele a búcsú szombatjába. Másnap újabb Hargita-crossing. Újabb vonás az átkeléseket számon tartó papíron. Hármasban megyünk Emmával és Istvánnal Vásárhelyre. Új önkéntes jön repülővel, akit Emma mellé szállásoltam el és ugyanabban az otthonban fognak dolgozni. Hannah jó sokat késik. Közben István nézi a repülőket. Nem mintha a vásárhelyi reptér akkora forgalmat bonyolítana, de ő még nem látott nagyon ilyet. Hazafelé ismét felhasználom az időt a helyi ismeretek átadására, a munkával kapcsolatos tanácsadásra. Ha másra nem erre jó az a három és fél óra a reptértől a gyerekotthonig. Szerencsénk van. Szentegyházán a gyermekfilmharmónia koncertezik. Nem volt tervben, de mindenkinek van kedve, így megállunk és meghallgatjuk. Elég későn érünk a szállásra. Holnap majd bemutatom Hannah-t az otthonban, most pedig irány a kolesz. Még bizonytalan vagyok, hogy visszaköltözhető-e a szobám, de aztán kiderül, hogy minden kész. Imre bácsi és a pálinka csodát tett.