Moldva - betoldva

Eljutni Moldvába, már nagyon régóta érő program. Még mielőtt Erdélybe jöttem volna, megkaptam a valaha volt partnerprojektek listáját, köztük Duma András klézsei csángó szervezetének adatait. Az akkor még új, mostanra határozottan rongyosra kopott, háromnyelvű Erdély térképemen Klézse nem is szerepelt, így fogalmam sem volt merre van. Persze, hogy nem szerepelt, hiszen a moldvai csángók falvai messze túl az 1000 éves határon fekszenek, a mai Bákó megyében. Nem éreztem volna teljesnek az ittlétet ha nem nézem meg az összes korábbi projektet, akármit is sikerült összeszervezni a Hargita két oldalán.

Ráadásul pedig István, aki félig csángó, még ha csak olyan semmiresejó gyimesi is, sokat mesélt arról, hogy élnek magyarok a román krumplinyomó belsejében. Addig-addig mesélt míg magam is elfogadtam, hogy a moldvai út, nem-kihagyható program az Erdélyben éldegélő egyszeri önkéntes számára.

A szervezést óriási kockázatot vállalva Istvánra bíztam. Szervezési készséget illető tapasztalataim nem a legjobbak a Székelyföldön és ebben a tapasztalásban Istvánnal közös élményeim jelentős szerepet játszottak. Mégis ő a csángó, mégis ő tanított Moldvában és kettőnk közül ő járt a felkeresendő helyeken, úgyhogy remegő kézzel átengedtem neki a feladatot. Összességében ezúttal nem is bizonyult rossz döntésnek. 

Egy esős, borús reggelen kerekedtünk fel a szokásos útra a Gyimesen keresztül. Szépvíz, Naskalat, végig Közép- és Felsőlokon. Már minden kanyarját ismerem az útnak. Láttam márciusban a hóval borított legelőket és autóztam jégben fagyban erre. Láttuk virágba borultan, megmásztuk Bálinttal a bagolyvárat, micseztünk Hidegségben, a Rákóczi várban Noémit fényképeztem, István nemzeti-színű szalagot kötött a hajdani magyar géppuskafészekre. A szüleimmel még az 1000 éves határon lévő vasúti múzeumot is sikerült egyszer nyitva találni. Nagyjából sejtem, hogy hosszú ideig ez az utolsó alkalom, amikor erre járok. Augusztus van, majdnem kitelt a szolgálatom, elvégeztem a rám bízott munkát. Készülök haza és aztán Afrikába. Már nem sok élmény vár rám Erdélyben.

Nem sokkal az 1000 éves határ után elhagyjuk azt a pontot, ami még ismerős. Ez nemcsak hogy már Bákó, (hiszen Gyimesbükk is túl van Hargita megyén) de igazi román világ. Ez a vidék nagyjából sosem volt Magyarország. Érdekes ahogy ebben az idegen országban először érzem magam igazán idegen földön.

Bákó ráadásul nem arról híres, hogy Románia legvirágzóbb vidéke lenne. A ki nem függesztett üzenet így szól: „Üdvözlünk a Balkánon”.

A másik üzenet viszont ennél is sokkal közvetlenebb. Némely falu leglényegtelenebb pontja is román nemzeti színekben virít. A padok, szemeteskukák, állandóan ünneplő műanyag zászlók, buszmegállok, de pusztán a közönséges kerítések mind kék-sárga-pirossal pompáznak. Gyomorszorító érzés. El kell gondolkodjak rajta, hogy miért esik ennyire rosszul. Azért, mert azt üzeni a nyilvánvalóan nem egynemzetiségű Románia nem-román polgárainak, hogy „ez nem a Ti hazátok”. Ezt üzeni nekem, a magyarországi magyarnak, de ezt üzeni a mellettem ülő székely-csángó legénykének is és az út mellett sétáló cigánykerekes romának. A nemzeti színek egyszerre fejezik ki az összetartozást és a kirekesztést. Aztán még rosszabbul esik az a gondolat, hogy amikor Magyarországon nem elég óvatosan használják a piros-fehér-zöldet, akkor ugyanazt az érzést keltheti másokban, mint a román-szivárvány-színű falvak bennem.

A fura érzés fokozódik Pusztinára érkezve. A csángók, akiknek a története lényegesen összetettebb mint amit a köztudat nekik tulajdonít, a leggyorsabban fogyatkozó magyar nyelvű népcsoport. Nem utolsósorban pedig egy archaikus nyelvjárást beszélnek, sok olyan szót használva, amit mi már nem, illetve jó pár román jövevényszót is. Szóval a moldvai csángók fellegvárai Pusztina, Klézse, Lészped, Lujzikalagor nem is olyan rég még teljes egészében magyarul beszélő települések voltak. Manapság sem a román betelepülés miatt vesztik el magyar anyanyelvüket. Fiatalokat kérdezünk útbaigazításért és Istvánnak románra kell váltania, mert a srácok azt mondják, hogy „nem ismerjük ezt a nyelvet”. Valójában azt gondolják: "Nem akarjuk ismerni ezt a nyelvet." Egy sarokkal arrébb pedig a karincás néni olyan kedvesen és ízes-magyarosan igazít tovább, amit egyáltalán nem várnánk. 

Mégsem egykönnyen jutunk el aznapi célunkhoz, Pusztinára. Hamar kiderül, hogy a térkép hibás, így legalább ötször hajtok el a valóságos bevezető út előtt, különböző útbaigazítások alapján. Szállásunk a pusztinai magyar házban van. Csodás hely. Szerencsénk ráadásul egy magyarországi mesegyűjtővel hoz össze, aki történetekért járja Moldvát. Rögtönzött népviseletes mese-este vendégei leszünk, mégpedig - ahogy illik - remek és kiadós pálinkával. István már kiképzett csángó népviseletből a búcsú idején, de azért jó megnézni, hogy is kötik fel a nénik a karinca nevű lapszoknyát, vagy milyen övet kerítenek a fiúk a fehér ing derekára. Vannak fiatalok is, de a folklórprogram gerincét idősödő nénik alkotják. Nem baj ez, mert mind történeteket mind pálinkafogyasztást illetően bizton lehet rájuk számítani. 

A barátkozás vacsora mellett folytatódik. Székelyfölddel szemben itt már egész jó bor is van. A csíki piac román zöldségesei sem véletlenül Moldvából érkeznek. Ha nem jönnének, akkor a piacon legfeljebb pityókát és szezonban kokojszát árulnának. Nem utolsósorban a jobb föld és éghajlat hozta a csángókat is a Kárpátokon túlra. Így tehát a vacsora és a borozás mellett a vidáman mulató nénik egyre vidámabb történeteket idéznek fel. Aztán már olyan dolgok is elhangzanak amibe rendes házból való leány illően belepirulna. Minden kétség nélkül mondhatom, sikerült egy kis betekintést nyerni a pusztinai mindennapokba. A gyomrom rosszalkodni kezd, úgyhogy számomra az este rövidesen véget ér. A másnap is óvatos reggelivel indul, hiába néz ki olyan jól Kati néni főztje. Klézsére megyünk és nem kevés kutatás után sikerül a projektpartner Duma András nyomára akadni. Folyóágyon is átkel az öreg golf, ilyen helyen sem jártam még vele.

Duma András a csángó kultúra és identitás kivételes bajnoka. Tetszik az alapítvány háza, a múzeum, tetszik a program. Sajnos messze van Csíktól, de messze van igazából mindentől, ha a mi önkéntesprogramunkra gondolok. András most is előadást tart. Ahogy bekopogunk a portára, magyarországi vendégeknek magyaráz a nyári konyha kemencéje mellett üldögélve. Kétségkívül érdekesek az eszmefuttatások az eredeti népművészetről, ami történeteket mesél el minden részletében és minden motívuma jelentéssel bír, nem pusztán dekorációs céllal kerül a helyére. István számot ad székelységéről és csángóságáról. Megtárgyaljuk hogy a székely szarta-e a csángót, vagy fordítva. Annyiban mindnyájan megyegyeznek, hogy a magyarországiakat szarták legutoljára. Szomorúan megmosolygom a ruhaszárító oszlopára biggyesztett kis magyar zászlót, aztán elbúcsúzunk. 

Megnézzük Bákót úgy is mint várost. Mivel sem a megyeszékhely sem maga a megye, nem a nagy román virágzás földje, az utakon nagyobbrészt olasz és spanyok autókat lehet látni. Rengetegen dolgoznak az itteniek közül ebben a két országban. István tökéletesen be van pánikolva. Nincs hozzászokva a sűrűbb forgalomhoz. 12 évesen autóbalesetben vesztette el az édesapját és ő is részben fémből van. A román rendőrökre sem esik jól gondolnia, pláne amikor kiderül, hogy Pusztinán hagytam a jogosítványomat. Vissza is indulunk. Amit igazán lehetett azért megnéztük Bákó városából. Nem egy nagy élmény.

Romos emésztőrendszeremet Kati néni levessel kúrálja. Igazi szeretettel fogadnak a magyar házban. A tetejébe pedig wifi is van.

A másnap a lassú hazaútról szól. Nem a Gyimeseken megyünk által (csiszolom ám a beszédem), hanem északnak indulunk, Karácsonkő felé és a Békás szoroson át rohamozzuk a Székelyföldet. Érdekes a Békásra felkapaszkodni a másik oldalról. Ezen a vidéken sem jártam még. A gyomrom már eléggé rendbe jött, hogy megtömjem Covrici süteményekkel. Ez egy nagyon remek hálózat, ami perec és perec-szerű dolgokra specializálódott. Az egyetlen rossz pontot a sajttal töltött rúd hiánya miatt kell kiosszam nekik. Legalábbis a karácsonkői egységnek, hiszen Péteréknél, Temesváron sosem volt ilyen probléma.

A szokásos gyilkos-tavi micsezéssel véget is ért a moldvai út. Jó is volt és rossz is volt látni ezeket a dolgokat. Azt hiszem még sokáig fogom emészteni az itteni élményeket.