Nézzük meg a tengert is! I. - egészen Bukarestig

A tenger számomra mindig különleges élmény. A hajókon és sok közhelyen kívül nem tudom megmondani, mi ez, de a tenger mellett úgy dobban meg a szívem ahogy sehol másutt. Ha Moldva kötelező program, akkor a tenger kihagyhatatlan. 

A legutóbbi időkig szóba sem kerülhetett, hogy legalább öt napot távol töltsek Csíktól. De mostanra megfogytak az önkéntesek, és a maradék jó része is hazautazik a tábor végével, amikorra a hazaérkezést időzítettem. Van két nyugodt napom rá, hogy elbúcsúzzak tőlük, majd a legutolsó két önkéntest, Pat-et és a Laurent, vagyis „petéket” bemutassam a csíki otthonban ahol az utolsó erdélyi hetüket fogják tölteni.

A nagy búcsú dátuma augusztus 14. szerencsésen a Szentkirályi falunapra esik. A gyerekek egész nap lázban égnek. Nem csoda, hiszen a főnevelőnéni Piroska ad műsort Homonyik Sándor előtt színpadra libbenve. Meg kell jegyezni, hogy énekesnőként nem Piroskanéni címen fut, hanem Fortunaként. 

Minden önkéntest begyűjtöttem ekkorra Szentkirályra, így bőven van, aki a gyerekek után fusson a tömegben. Óriási a hangulat: Craig mindenkit meghív mindenre, kiszedjük a vattacukrot Jancsi hajából, bátorítjuk Piroskát. Az önkéntesek pedig próbálják felejteni, hogy most vannak együtt utoljára a srácokkal és elmúlt a nyár. Idővel ahogy beindul a buli, többé-kevésbé talán sikerül is. A hangulat határozottan alakul. Piroska koncertje alatt a gyerekek elkezdenek felszivárogni a színpadra és tánckart alkotnak mögötte. A varázslatos Fortunát, Zsombi lepiroskanénizi, ami kicsit visszahozza szegényt a földre, de kétségkívül ő a legnagyobb sztárja az estének. Az önkéntesek is együtt énekelnek, tapsolnak, a közönségben ők csinálják a legjobb partit.

Éjfél felé aztán eljön a búcsú. A nap a természet és a társadalom tövényei szerint véget ért. Úgy látszik ez rám nem vonatkozik. Bár a dolognak sokkal prózaibb oka van. Attól, hogy Craiget hajnali repülőgépinduláshoz Vásárhelyre transzportálom még sem félig-meddig természetfelettivé, de még csak társadalmon-kívüli kalandorrá sem válok. Craig lényegesen kevesebb csomaggal távozik, mint amivel érkezett és ezt a kifejezetten szerencsés események listáján tartom számon. Így fordulhat elő, hogy a Vásárhelyre-kíváncsi Réka, aki fordító önkéntesként dolgozott a táborban és a mindenre-kíváncsi István is társaságot szolgáltat a kétszer három órás úthoz. 

Tapasztalatok megtanítottak, hogy ne ringassam magamat ábrándokba azt illetően, hogy majd az éjszakai útitársak ébren tartanak. Valahol a Hargita túloldalán nagy csend telepszik az autóra. A tüzet eleinte tápláló élmények addigra már mindhármójukat álomba döntötték. Az öreg golf pedig a nagy csendben harcol a távolsággal és a hegyekkel. Hamarosan behúzhatom a 39. vonalat is a műszerfalra ragasztott Hargita-átkelés számlálóra. Az úton régi ismerősként köszöntenek a falvak. Farkaslaka, Sófalva, Kibéd, Erdőszentgyörgy. Tudok már minden kanyart, amire szükség is van, mert magam is erősen kókadozok. Aztán ébresztem a többieket, a reptéren búcsút veszünk Craigtől. 

Pont ott, ahol alig 4 hete elképzelni sem tudtam, hogy fogom hihetetlen tömeg csomagjával egyetemben bevagonírozni. Gyors vásárhelyi városnézést tartunk Rékának, majd Dél-keletnek vesszük az irányt. Innentől kezdve jó darabon errefelé fog vinni az utunk, merthogy megpihenünk ugyan Csíkban egy napot, de aztán Rékástul, Istvánostul leutazunk a tengerhez!
A tengernél már csak az a jobb, hogy Réka is jön. Egy hétig dolgozott a táborban, ami érzésem szerint komoly hatást gyakorolt rá a szülői szerep lehetőségeinek és terheinek mérlegelését illetően. ...ahogy ez már az ottonokban dolgozó önkénteseknél lenni szokott. Azt hiszem egyértelmű, hogy nem csak a tenger utáni-, hanem a pihenés iránti vágy is hajtja őt.

Réka volt az egyik első érdeklődő, amikor facebookon meghirdettem a fordító-önkéntesi szerepkört. Akkor még Norvégiában dolgozott egy kutatási programon. Hónapról hónapra hosszabbította a Norvégiát aminél már csak az okozott nagyobb meglepetést a családjában, amikor hazaérve bejelentette, hogy most utazna is tovább fordítóönkénteskedni Erdélybe egy ismeretlen szervezet ismeretlen koordinátorának hívására. A ráadás tengeri út kizárt, hogy váratlanul érintette volna a családot. 

Már sokszor mondtam, hogy az egyik legnagyobb várakozásom ezzel a típusú munkával kapcsolatban az volt, hogy nagyon jópofa és érdekes embereket ismerhetek meg. Nem csalódtam.

Aki azt hitte, hogy Craigről már nem írok, tévedett, ugyanúgy ahogyan én is, amikor azt gondoltam, hogy a reptéren egyszerre intettem búcsút Craignek és a vele kapcsolatos váratlan eseményeknek. A hajnalba nyúló hazaúton, amikor Vásárhelyet már rég magunk mögött hagytuk és persze Réka és István már rég horkolt, megcsörrent a telefonom és megtudtam, hogy az ember elnézte a repülőjét és még két napja van Romániában. Ez volt az a pont, ahonnan már nem volt értelme visszafordulni. Taxit és szállodát ajánlottam neki, de aztán végül vett egy aznapi repülőjegyet. 

Ugyanezen az úton történt, hogy a márciusi szentegyházi éjszakákat jó pár hónappal követően még egyszer megaludtam a Hargitán. Valahol a Homoródi forrás után, lekanyarodtam az útszélre és amíg a másik kettő húzta a lóbőrt, két órára Nekem is fel kellett függeszteni a szolgálatot. Csodálkoztak is, hogy miért érkezünk ilyen későn haza Imre bácsi kollégiumába. Én mégis azt mondom, hogy jobb későn mint soha és ők is egyet értettek velem.

A másnap még egy gyors check-up. Minden és mindenki rendben van-e? Közben Réka és István felkészülnek az útra. Már márciusban Lászlótól és Krisztitől megtudtam, hogy ha Fekete tenger, akkor az ember Vama Veche-re megy. Pat utikönyvéből tehát kinéztünk egy vamai kempinget és mivel a kontakt, Tibi egyaránt lehet román és magyar, István a többség nyelvén tett vele próbát. Nem kis szerencsénkre Tibi a kisebbséghez tartozott és öt perccel később már egy ránk várakozó, tengerparti kempingbe készülődhettünk.

Szentkirályról Timike rámbízta az önkéntesektől kapott rózsaszín-zöld plüss legyét, hogy ha már ennyit utazok, akkor igazán vigyem el őt is hadd lásson világot. Majd figyelmeztetett, hogy azért ne hagyjam az autóban, hanem gondoskodjak róla és éjszakára tegyem ágyba. Így történt. Ha már én nem alhatok, legalább a légynek legyen megfelelő ágy-nyugalma. 

Hamar feküdt a légy és én is, de én garantáltan korábban keltem. A másnap lesz az amikor meglátjuk a tengert. Korai start után irány Brassó, amíg aztán ismeretlen utakon elérjük az autópályát, de legalábbis valamilyen használható utat, ami végre valóban közelebb visz minket a célhoz, nem csak hegyeken és erdőkön át kanyarog beláthatatlanul. A másik kettő persze folytatta az alvást, hiszen a hajnali indulás pont arra jó, mint a késő éjszakai: Hogy a kormány mögé szorult ember magát szórakoztassa az élet lényegét illető gondolatokkal. 

A cél ugyan a tenger, de ha már egyszer útba esik a hírős Bukarest, nem mi vagyunk azok a legények és leányok, akik kihagynák. Még Csíkból indulva eltettük pihenni a nemzeti-színű szallagot ami a búcsú óta fityegett a visszapillantó tükrön. Ettől még van egy magyar rendszámom, de az nem annyira feltűnő ha az ember beparkol két autó közé, így kerítettünk egy nem-fizetős, ideális, belvárosi parkolóhelyet és nekivágtunk a kőtengernek.

Integetünk a pártháznak ahonnan Nikolae integetett a népnek. Felveszem a western union pénzemet, amivel régen tartoznak és mostanra igazán sürgőssé vált. Megnézzük a metrót és még utazunk is rajta. Bukarestnek vannak igazán szép részei. Sok dolog jól sikerült a megalomán átalakításból is. Szépek a széles, fás, parkos sugárutak. Rendben vannak a szegélyező bérházak. Kár hogy a parlament és még egysmás olyan ronda lett. István – mint kiderül – dolgozott a parlamentben. Sok székely végzett rajta asztalos, kőműves munkákat. 

Egyébként ki hiszi ki nem: Bukarest úgy ismert mint a második legnagyobb magyar populáció, illetve Budapestet követően a második legnagyobb magyar lélekszámú település. Történelmileg van körülbelül 10%-kos magyar kisebbsége, ami arányaiban nem tűnik soknak, de tekintve az agglomerációval együtt 4 millió feletti bukaresti népességet, egyértelműen üti a magyarországi második helyezett Debrecent. Látunk magyar pékségből szállító, magyar feliratú teherautót. Nagyon jó érzés.

István sem ettől, sem a látnivalóktól nem lelkes egyáltalán. Egy idő után nem vonszoljuk tovább. Hajrá! Vár Constanta, vár a Fekete tenger. Ma még fürdeni is fogunk és érezni a sós víz szagát. Nézzük akkor meg végre a tengert is!