Búcsú már megint

Ez is búcsú, ha nem is olyan mint a nagy somlyói. Nem százezreké, csak én vonulok át a képzeletbeli "Csíkszereda" táblától az egyelőre alig sejtett "Más tájak" kiírás alá. Rövidesen tanzán rezidens leszek.

A misszió letelt. A hónapok elszaladtak. A rendrakás két hetébe kezdek Csíkban, Székelyföldön, ahol ezt a mesebeli tavaszt és éppen múló nyarat töltöttem. 

No nem mondanám, hogy ez afféle szentimentális két hét. Előszöris gatyába kell ráznom az autómat, mert a váltó a tengeri úton igazán megadta magát, másrészt minden szakmai dolgot szépen el kell rendezni, ami főleg az anyagiak tekintetében komoly érdekérvényesítő képességeket feltételez az angol önkéntesközpont felé. Legfőképp azonban ez a szüreti bálok szezonja!

Már amikor Bálint májusban itt járt, előfordult, hogy belefutottunk „szüreti bálba”, amiről már ekkor egyértelműen kiderült, hogy nem szükségszerűen szüret-függő és a szóösszetételből a „bál” szó összehasonlíthatatlanul hangsúlyosabb a „szüreti”-nél. Hanem most, hogy tényleg szüreti időszak van, amerre éppen jár az ember, minden falu szüreti bálokat rittyent. Ha már a szüret nem olyan fontos, mégcsak szőlő sem feltétlen kell, a bort pedig a székelyeknél egyébként sem érdemes erőltetni. Megteszi a sör is, vagy a „jóféle szeszpálinka”.

Ha röviden be akarom mutatni a bált – márpedig mire is egy blog ha nem az ilyen személyes perspektívából színezett ismeretterjesztésre – akkor elsőként a stábot kell prezentálnom. Közülük is legfontosabb a csőszbíró (csőszkirály) és a csőszbíróné. Ahogy az összes csősz úgy ők is annak rendje és módja szerint, székely népviseletben feszítenek. A lányok attól függően színezett szoknyában, hogy honnan is származnak, a fiúk pedig szintén megfelelő színű, zsinórozott „harisnyában”, mellényben, kalapban. Ha megpróbálom felidézni a nyáron számtalanszor hallottakat akkor Alcsík nemzeti-színű, Felcsík piros, Csíkszereda pedig fekete zsinórozást visel. 

Mindenesetre ez a népviselet, amire a klézsei Duma András mint afféle giccsre utalt és ha igazán belegondolok egész jó hátteret is terített az kajánul szurkálódó kijelentés mögé. Egy csángó sosem mondana le róla, hogy kikezdjen kicsit egy székelyt. A vita lehetősége nyitva áll, a népviselet azonban mutat és bárhogyis van irigylem, hogy Magyarországon már régen nem élnek ezek a szokások a mindennapokban, eltérően a szurkálódásra való természetes hajlamtól.

Visszatérve a csőszbírói házaspárhoz (ami persze alkalmi kapcsolat) őket keresztbevetett kék szalag különbözteti meg a többiektől. Az ő közvetlen sleppjükbe tartozik a két kisbíró és a pandúrok. Azonkívül nincs rendes szüreti bál cigányok nélkül. Amikor mindenki összegyült lóra kapnak a legények, szekérre penderülnek a lehányok és bejárják a falut, bemutatják a sokat gyakorolt csősztáncot és mindenkit meghívnak a bálba. A bálról magáról nem érdemes sokat beszélni. Akad ottan tánc, akad innivaló és a lányok készítette szüreti koszorút – ha senki sem lopta el a bál végére – kisorsolják valamely szerencsés, józan bálbajárónak. 

Az augusztus végi időszakban Csík telve volt ilyen és ehhez hasonló bálokkal, így történt hát, hogy én is elkerültem egypár bálba, amerre amúgyan elvetődtem.

Márpedig jártam sokfelé ebben az időszakban, hiszen a még kimaradt falvakat is be kellett pótolni, a munka is szólított. Az utolsó két hétbe Istvánnal beiktattunk egy fontos programot. Ahogy megtudtam, nincs nyár pityókalopás nélkül. Úgyhogy alkalmas időpontban és helyen a hagyományokat követve feltöltöttük a kollégiumi szálláshely krumplikészletét, egyébiránt kitűnő terméssel.

Visszaérve, az egyik első utam alkalmával eljártam Ernőhöz Sófalván, hogy átadjam neki az ügyeket. Innentől kezdve ő a program koordinátora és ő foglalkozik az egyszer majd ismét szállingózó, később özönlő önkéntesekkel. Én még kifizetem a szobabérleteket, elköszönök a barátoktól és üzletfelektől, aztán irány tovább.

Ernőtől visszafelé volt az egyik legérdekesebb stoppom. Mivel Réka remek ebédje és a kávé és a társaság ott marasztalt, nem volt már busz, amire számíthattam volna. Igazából amikor gyalog nekiindultam Csíkszeredának magam sem gondoltam, hogy valós lehetőség, miszerint legyaloglom azt a százegynéhány kilométert – nem mintha az időmből nem tellett volna. 

Akárhogyis, nem szeretek álldogálni csak úgy a semmire várva. El is értem Sófalva végére anélkül, hogy lelkes fuvaros jelentkezett volna szórakoztató társaságomért. A falu végén, integető karom ellenére úgy húzott el egy VW hogy a menetszél egy centis hajamat is meglobogtatta. Afféle tápos magyarországihoz, nem illő megjegyzést is megeresztettem utána, amikor csodák csodája legalább 100 méterrel arrébb megállt és még vissza is tolatott értem. Ő is Somlyóra ment akár csak én és mindennek a tetejébe végre nem egy román kamionsofőrt fogtam. A végén visszatér nemzetembe vetett hitem. A legszórakoztatóbb utam volt ez, Sófalva végétől egészen házig. Az én Golfom nem repül felfelé így a Hargitán, mint az Orbán úr Passatja.

Miután Ernőnek átadtam a stafétát gyakran látogattam még a gyerekeket, felmentem a Büdösbe elköszönni Tamás bácsitól és a környező falvakba másoktól.

Ha belegondolok tulajdonképpen szomorú két hét volt ez. Egyáltalán nem úgy alakult az erdélyi hat hónap ahogyan terveztem, hanem összehasonlíthatatlanul jobban. Nem volt tervem ide jönni. Még csak nem is tudtam pontosan hova jövök, hiszen sosem jártam Székelyföldön. Olyan dolgokat tanultam és láttam, amiket nagyon sok idő lesz megemészteni. Most még magam sem tudom, hogy mit jelentett Nekem ez a tavasz és a nyár. Egy olyan télből jöttem amiben nem volt vígasz és itt amíg próbáltam élni és dolgozni lassan kisütött a nap és eljött egyfajta tavasz. Ha a csíki nyár nem is a létező legmelegebb, énkörülöttem mégis felolvasztotta kicsit a világot.

Gyermekotthoni nevelőkkel dolgoztam, akik nagyon kis pénz mellett nevelnek jól és józanul. Nem próbálnak megadni a gyerekeknek olyat amit nem lehet, de megadják azt amit megadhatnak és többet annál mint amire szükség van. Ez pedig a lehetőségek mellett majdnem többet jelent annál mint ami elképzelhető.

Önkéntesekkel dolgoztam, akik arra áldozzák a szabadságukat, az energiájukat és a pénzüket, hogy másokon segítsenek. Eljönnek egy távoli országba, aminek nem beszélik a nyelvét és megpróbálnak örömet vinni árva gyerekek életébe, megpróbálnak olyat tanítani, amit a nevelők nem tudnának és mindeközben ők is rengeteget tanulnak magukról és a világ egy eldugott pontjáról.

De a legfontosabb hogy gyerekekkel dolgoztam. Én is sokat tanultam tőlük. Láttam hogyan viselik el a fájdalmaikat, hogyan találják meg az örömeiket és hogyan keresik a helyüket abban a világban, ami nem tárt karokkal várja őket. Mégis a lényeg az hogy időt töltöttem velük és ha nem is ért meglepetésként, de mégiscsak leginkább velük tapasztaltam meg, hogy amit másokért teszünk, elég is, hogy legyen minek örülni. A többi már jön, vagy nem jön vele.

Ez a hat hónap csak egy fejezetnek indult és azt is tudom mi a következő fejezet, de még azt is, hogy visszajövök hamarosan. Ígyis kicsit sokszor kell elmondanom magamnak, hogy mindennek megvan a maga ideje és most eljött az ideje a tovább-nak. Túl sokat kaptam a Székelyföldtől és az itteni gyerekektől ahhoz, hogy ne látogassak hamar vissza. Talán már a következő pünkösdi búcsúra jövök, de akkor látogató leszek és már nem itt fogok élni. Kicsit más lesz. És ki tudja mi jön utána?

Még tartogatott Csík egy ajándék estét. Valahogy úgy alakult, hogy pont ebben az utolsó pár napban visszajött Susan és a Kata nevű Cathrine is Szentkirályra. Így utolsó előtti nap elutazást megelőzően, mégpedig Piroska születésnapján, mind összejöttünk a La Jupanou-ban egy igazi búcsúvacsorára, ahol megünnepeltük mindazt amit együtt átéltünk, a nyarat, a barátságot, Piroskát, Székelyföldet, egymást.

Számomra véget ért a székelyföldi nyár. Elköszöntem akitől el kellett és akitől el lehetett. Még egyszer felsétálok a Somlyóra. Másnap pedig behúzom a negyvenedik vonalat a Golf Hargita-átkelés-számlálóján. A Hargitán kanyargó útról, egyszer, utoljára még visszanézek a városra, lent, a hegyek alatt, majd magam mögött hagyom Csíkszeredát és a Székelyföldet, ami észrevétlenül az otthonom lett ebben a pár hónapban.