Kili I. - A Kibo kunyhóban

A post első felét a Kilimanjaro, Kibo menedékházában írom. Az aprókockás matracon hasalok az egyik emeleteságy felső szintjén, két hálózsákba burkolva, fejemen sapka, amire már a csíki március óta, tehát több mint egy éve nem volt példa.

Az ujjaim dideregve szaladnak a klaviatúrán. Az erősen párás rácsos ablakon kinézve, a táj felett lebegő ködön kívül csak kősivatagot látok. 
4700 méteren vagyunk, itt már legfeljebb mohák élnek meg és a hozzánk hasonló lökött utazók. Bár az utazókat illetően nem biztos, hogy Bálint megerősítene. 4400 felett érezhetően problémássá vált küzdelme a magashegyi betegséggel. Erős fejfájása van és hol itt látom karikás szemekkel a szobában, hol úton a kősivatagon keresztül, a sziklafal peremére épített mellékes célokat szolgáló kunyhócska felé.

Ha nem lenne köd, akkor csoda kilátásom lenne, hiszen körülbelül 100 méterre innen már hófoltok borítják a hegyoldalt, felettünk emelkedik a Kili utolsó ezer métere, lefelé pedig kilométereket látni a kőmezőn keresztül kanyargó gyalogútból. Ez a mászás legizgalmasabb 24 órája. Reggel 3700 méterről indultunk és a csúcstámadást éjfélkor kezdjük. Bálintért kicsit aggódom. Remélem kipiheni magát addig.

Másfél hete van itt és úgy terveztük az utat, hogy elég idő jusson az aklimatizációra, hiszen az egész vidék 1500 méter körüli magasságon fekszik, szemben szegény Magyarországgal, ahol a mi kis Kékesünk is alig éri el az 1014 métert. A Serengeti, pláne a Ngorongoro pedig jóval magasabb, úgyhogy reméltem ez is szoktatja őt a magassághoz. Jóllehet, az egész Kili mászás egy villámszervezés volt, hiszen szafari után alig egy napot töltöttünk Arushában és intéztünk minden utazással, munkával kapcsolatos dolgot töviről hegyire, a Kili-túra 0. napját mégis Materuniba tettük, ami a Kilimanjaro Nemzeti Park abszolút határán fekszik. 

Itt ismét (ahogy karácsonykor és megelőzőleg Mikuláskor is) Eli látott minket vendégül. Túráztunk a fantasztikus Mnambe vízeséshez, ittunk banánsört, de még banánbort is, este pedig énekeltünk az ittas feketékkel az egyik helyi „bárban”. Szokás szerint Eli korábbi iskolai tanítója „a főnök” is előkerült és megosztotta velünk eredeti-felfogású világnézetének érzékenyebb pontjait. Élveztük a chagga konyhát és vendégszeretetet. Materuni mindig egy szép élmény.

A hosszú esők viszont ide is megérkeztek, így egyszer sem volt esélyünk megpillantani a Kilit Eli udvarából, de még a másnapi indulás is veszélybe került, amikor éjszaka elkezdett kopogni a bádogtetőn az Isten áldása.

Reggel kivételesen nem Eli mamájának az egész hegyoldalt bezengő rádiójára, hanem a tető lukain keresztül az arcomba permetező esőre ébredtem és rögtön sejtettem, hogy ez nem egy gyorsan elvonuló zápor lesz. Elvégre miről is szólnak a hosszú esők? Aztán a kiadós reggeli után mégiscsak felkerekedtünk a zuhéban és az agyagos hegyoldalon lecsuszkálva, röpke másfél órás késéssel meg is érkeztünk a Moshi-i találkozóra. A mászást szervező Jasper igazi profi. Egyből megdobott mindegyikőnket egy-egy részletes Kilimanjaro utikalaúzzal, kiló kávéval, és még tanzán színű karkötővel a curio shopból.

Eredetileg úgy terveztük, hogy az első nap dupla távot teszünk meg és nem állunk meg a Mandara turistaházban éjszakázni, de az elcsúszott nap miatt, le kellett mondani a továbbindulásról. Így vesztettük el azt az időt, amivel a magashegyi aklimatizációt akartuk könnyíteni. Ezzel együtt klassz volt az első nap. Több ok miatt választottuk a mászáshoz a Marangu utat. Így a hosszú esők idején, amikor kemény minuszokban kell lenyomni a csúcsra érkezést, nem engedheti meg magának az ember, hogy elázzon és ne legyen egy öltözet száraz ruhája sem a végére. A Marangu pedig az egyetlen ahol házakban lehet éjszakázni. Azonkívül ez a leggyorsabb és legolcsóbb út is. 

Azt hiszem végül sem praktikus szempontok sem szubjektív okok miatt nem bántuk meg a választást. Az első nap a Marangu kaputól az első turistaházig egy trópusi varázserdőn vág át az ember. Én azt hittem, hogy csak hollywoodi filmekben, vagy az Operaházban vannak ilyen díszletek. A mohák lepte fák között azonban nem Brünhilde eregeti a C-ket és nem is páncélos mesehősök járnak misztikus küldetésben, hanem kék és fekete-fehér colobus majmok szerepelnek erősen VIP jegyáron. 

A csúcs egyik gleccseréből kiolvasztottak egyszer egy leopárdot és arról is van hír, hogy afrikai vadkutyák egészen a peremig elkísértek mászókat, de az ilyen egyszervolt történetektől függetlenül fogadjuk el, hogy ez a Nemzeti Park, nem az a Nemzeti Park ahol az ember igazi nagy vadállatokkal találkozna. Volt szafari elefánttal, oroszlánnal, a leopárdot nem is említve. A Kilin pedig láthatunk majmokat, madarakat és slusszpassz. Illetve mégsem egészen. A következőre biztosan van aki azt mondja: „ugyan már, ennél röhelyesebb érdekességet ki hallott?!”, de azért megosztom. 

Vannak ám a Kilin hangyák. Persze, ez nem olyan nagy ügy, de Afrikában még a hangyák is mások. Én egyébként is szeretem őket, mert lenyűgöznek, de az itteni hangyák sokkal érdekesebbek, mint a mieink. Az apró dolgozók mellett vannak őket irányító, terelő igazi nagy NAGY harcosok, akik egy pillanat alatt zoknimagasságon túlmásztak és kezdtek harapni a nadrágunkban, ahogy megálltunk megvárni a lemaradó Dee-t. Alig győztük kihámozni őket a zokniból, nadrágból, melyekbe agresszívan belekapaszkodtak.

Először említem Dee-t, de ez remek alkalom hogy bemutassam a csapatot. Bálintról már volt szó elég. Talán annyit említenék meg, hogy bölcs előrelátással nem hozta a teljes fotósfelszerelést, hanem csak a könnyebb, ritkított szettet, így hagyva nekem is esélyt hogy labdába rúgjak fényképezést illetően.

Harmadik társunkat, Dee-t Arushában szedtük össze. Jobb a költségeloszlás ha többen mászunk és a társaság is jól jön. Ő egy apró ír lány, aki az ENSZ ruandai háborús bíróságán dolgozott két évet Arushában és gondolta, hogy a számtalan Kilimanjaro sör után végül bevállal egy másfajta Kilimanjaro élményt. Amikor azt mondta, hogy van autója és megörültünk, hogy mennyivel könnyebb lesz így a közlekedés, nem gondoltuk, hogy ez a kis lány, egy akkora terepjáróval jelenik majd meg, ami majdnem egy Hummer-rel vetekszik. Azt sem gondoltuk, hogy milyen jó társaság lesz, de szerencsére minden várakozáson felül teltek az eddigi napok. És azt sem gondoltuk, hogy jól fogja bírni a tempót, de sajnos fennáll az esélye, hogy a végén szégyenben hagy minket, mert az emelkedéssel napról napra csökkent az idő, amíg várni kellett rá és a hagyományosan utolsó mászóval gyalogló Obadija-ra.

Obadija a vezetőnk és így szükségszerűen a negyedik tagja a kis csapatnak. Igazi, vérbeli safari-guide, aki fehér lányra les és nagyon elégedett a külsejével. Sajnos itt ha megkérdez az ember egy fiatal srácot, hogy mi akar lenni, akkor biztosra mehet a „safari guide” választ illetően és a motiváció még csak nem is a jó kereset, hanem az hogy egy romantikus fekete barátra vágyó fehér lány kiutat jelenthet a vadregényes Kelet Afrikából. Obadija ettől függetlenül jó választás. Ha azt mondom, hogy rutinos, tapasztalt vezető, akkor nem csak a megelőző 88 mászására gondolok, hanem elsősorban arra, hogy tudja hogyan bánjon a mászókkal. Minden nap adott kunyhóba megérkezve még kínált további akklimatizációs és kalóriaolvasztó ráadást. A Mandarából egy közeli krátert jártunk körbe még négyesben. A Horombo kunyhótól a zebra sziklákhoz mentünk immár Dee nélkül.

A kalandos álmok egyébként a Horomboban kezdődtek. Az ember csakhamar észreveszi, hogy a szapora szívdobogás nem a felfelé gyaloglástól van, hanem a ritkuló levegőtől. A Horombo 3700 méteres magassága már elég hozzá, hogy konstans dupla-sebességű szívverést produkáljon és ehhez illő eseménydús éjszakát. Mindehhez már erősen zavaros barna vizet kapunk, de valójában ez a jó hír, merthogy itt még van víz. 

A Coca Cola Company forgalmazta Kilimanjaro vízen a következő szöveg áll: „Ebben az üvegben lévő víz esőként, vagy hó formájában hullott Afrika legmagasabb hegyén a Kilimanjaron. A víz több ezer lábnyi vulkanikus sziklán átszűrődve a hegy lábánál bukkant felszínre, hogy a Shirima palackozó az Önök számára üvegbe tölthesse.” Nos ezek szerint az arushai mindennapjainkat kísérő nem olcsó és egyébkéntis semmi különös, ámde kristálytiszta Kilimanjaro víz majdnem ugyanaz amit most iszunk csak sziklán átszűrés, meg a Shirima palackozó a különbség. Ettől sem leszünk betegek és én még az utolsó zuhanyzási lehetőséget is kihasználtam itt, ami szuahéliül hangsúlyosan „baridi”, magyarul „fagyos” élmény.

A Horombo kunyhó az úgynevezett mocsárvilág felső részén található. Előző nap ahogy elhagytuk a Mandara kunyhót hamar elfogyott az esőerdő, elmaradtak a fák és beléptünk egy még meseszerűbb tájra. Óriás lobéliák, fura pozsgás növények álldogálnak évszázados őrhelyükön. A sziklák közt kis hegyi virágok, bokrok, mohák. Aztán idővel, nem sokkal a Horombo felett ezek is megritkulnak és végül elfogynak. Nem marad más csak a végtelen, ködlepte kősivatag, a csomagolt ebédhez kötelezően felbukkanó varjúval. Úgy látszik ez nem az a hely, ahol még a madár sem jár, csak úgy néz ki.

Mostanra pedig itt vagyunk a havas alpesi világ és a kősivatag határán. Megérkeztünk a szenvedés honába, a Kibo kunyhóba, ahol nincs kedv, nincs étvágy, de utóbbi talán jobb is. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy a magam részéről tökéletesen jól vagyok, de kicsit szorongok, hogy meddig marad így, illetve mikor jutok a másik kettő, szemlátomást gyengélkedő mászótárs sorsára.