Viszlát Afrika

Esős évszak. Pocsolyából pocsolyába zötykölődik a busz a földúton, ahogy kigurulunk az állomásról. De hiába az esők, melyek napok óta áztatják a várost, Arusha ma csodás napfénnyel búcsúzik tőlem. A Meru is kibújt a ködből, hogy elköszönjön és csak egy keskeny felhőgallért vett ünneplőnek. 

A Dr Bones mozi elől menekültemben ezúttal a Kilimanjaro busz helyett, a Dar Expresszel utazom és meglepetésként a sofőr nem a buszok által rendszerint használt gyorsabban kivezető utat választja, hanem szinte vársonéző túrára indul, keresztül a központon. Egy igazi, szerencsés véletlen az Arushai búcsúhoz.  

Bal felől elhagyjuk a dala állomást, a legkuszább színt az egész arushai teátrumban. Jobb felől a Stadion áll, ahol sokadosztályú meccseket néznek elsőosztályú érdeklődés mellett. Mögötte az iroda, aminek elfelejtettem búcsúpillantást dobni, de anélkül is pontosan le tudnám rajzolni minden részletét. Majd a távolsági buszállomás. Ide futottam be első nap éjjel háromkor a Saibaba expresszen, 17 buszon töltött óra után, mely élményt éles versenyben mai napig a lekatasztrófálisabb afrikai buszutamnak minősítem. Majd itt mentett ki Gilbert a friss prédára vadászó taxisok gyűrűjéből, hogy alig 5 percres úttal leszállítson a vendégházba. Mára rutin egy ilyen helyzet kezelése, de első nap egy idegen nyelvet beszélő, idegen városban, különösebb harmadik világbeli tapasztalatok nélkül nem számít egyszerű kihívásnak.

Aztán megkerüljük az Uhuru (Béke) memorial-t a város tulajdonképp egyetlen emlékművét, ami rögtön ötven méter magas, de mégsem ismeri senki. Hiába lenne tehát remek tájékozódási pont, tökéletesen felesleges hivatkozni rá útbaigazításkor.

-Rendőrség – sorban állás motoros jogsiért.

-A német erőd és a ViaVia. Ki tudja hány buli és ki tudja hány ismerettség. És ki tudja ki hány....

-ENSZ háborús bíróság: tömeggyilkosok tárgyalása, itt dolgozott Dee, itt voltunk a ruandai Mgabatware perén.

-És itt van nem messze, Rupert lakása a “Kiboko (viziló) ház”. Sehol nem ittam még annyi minőségi whiskyt, mint itt.

-Aztán Sanawari ahonnan a vízeséshez vezető túra indul

És még ezer dolog, hely, emlék.

Fél év Kelet-Afrika szafari-fővárosában tele volt élményekkel, tanulással, munkával.

Még több mint két nap mire valóban befutok a Franz Liszt reptérre, elsőként pedig  az utazás legkellemetlenebb része a 13 óra buszozás Dar-ba, de most tényleg elindultam hazafelé. Lassan ideje elgondolkodni, hogy mi legyen a következő lépés, ha már elutasítottam Sarah pozícióját, a tanzániai önkéntesprogram vezetését, melyet pár órája hajnalban felajánlottak.

Dar-ban a Bálinttal kipróbált motoriksánk/bajajink vár, hogy átdobjon a reptérre, a maximálisan engedélyezett kétszer 23 kg-t súroló csomagommal. Ez az előnye a harmadik világbeli légitársaságokkal való utazásnak. Az elfogadott csomagméret kecskére és komplett üzletberendezésre van méretezve. Így lehetséges, hogy jóllehet egy táskával szálltam le múlt novemberben a Dar es Salaam-i Egyptair járatról, de a szokott táska mellet immár egy zöldségeskosárból alkalmilag átalakított utaspoggyász is pihen a tolikocsimon, hajnali becsekkolásra várakozva.

Amíg Arushát alacsony számban lakták szúnyogok, addig mostanra egyértelműnek tűnik, hogy ennek tömeges Dar es Salaamba vándorlásuk lehetett az oka. Hiába a hosszúnadrág és ing, nem győzök hova menekülni előlük. Eddig nem kaptam maláriát, hát majd most...

A reptéri éjszaka nem kényelmes, de szokás szerint izgalmas. A reptér olyan mint egy kikötő. Messzi tájakról jönnek érdekes emberek érdekes szokásokkal, messzi tájak viseleteiben. Utazni pedig izgalmas. Afrikában pedig különösen, bár pont a határátlépés izgalmát nem a pozitív oldalon emlegetném.

Mindazonáltal sikeresen feljutok a reggeli gépre és úgy tűnik a hazautazás tele van jutalom élményekkel. Még a Kilimanjaro felett is elrepülünk és csodás kilátásunk van a napsütötte havas csúcsokra. Hihetetlen, hogy pár hete mi is ott sétáltunk a kráter peremén. Igaz a “séta” kifejezés ennyi idő és lassanként megszépülő emlékek után is túlzásnak hat. Annyira még nem nehéz visszaemlékezni a magassági betegségtől vánszorgó kis csapatunkra.

A gép egyiptomi személyzete biztosan meglepetéssel fogadja az ösztönös szuahéli udvariassági formulákkal kommunikáló fehérembert. Hat hónap alámerülés a tanzán mindennapokba, nem múlik el egy kettőre nyomtalanul. Egyszercsak leszokom majd, de még Kairóban is kibuggyan egy-egy “ahsante” (köszönöm).

Kairó eredetileg nem volt a tervben. Viszont Egyptair átvariálta az eredetileg remek csatlakozásomat és kerek egy nap ékelődött a két átszállás közé. Ha már így alakult, jobban nem is lehetne. Legalább látok egy keveset a piramisos Egyiptomból. Egyptair ötven dollárért idegenvezetőt szervez és piramislátogatást. Alig hiszem el, hogy itt állok... az iskolai történelemkönyvek egy lapján. Ha bárki megkérdezi, hova akarok leginkább eljutni a világon, akkor tuti Egyiptom a válasz. Nem egy nagy túra a mostani, csak épp egy villámlátogatás. Jövök megyek, megalszom a szállóban, másnap pedig tovarepülök. Mégis olyan dolgokat látok, ami simán megérte az ötven dollárt. Piramis, szfinx, a nekropolis, utcai ostromzár.

A városnézésen kívül még egy dolog történt Kairóban. Elkezdtem gondolkodni, hogy talán mégis elvállalom a tanzániai country manager pozíciót, amit Arushában még visszakézből elutasítottam. Még lehet is benne fantázia.

Akárhogyis, de most repülőre szállok és hazamegyek. Egy korábbi önkéntesünk, Barbara története jut eszembe, aki két órán keresztül megmagyarázhatatlan okból sírt, amint a repülője elhagyta Tanzániát és ezután döntött úgy hogy Arushába költözik. Amint lassan elmarad alattam Afrika én is arra gondolok, hogy talán nagyonis hamar viszontlátom. Igaz volna, hogy aki egyszer itt járt, örökre beleszeret ebbe a színes-fekete kontinensbe?